25.fejezet

Ilyen nem létezik...Miattam...Miattam kiugrott az útra...A francba is nem ér ennyit az életem!
-Damon,te idióta!-kiabáltam a könnyeim között-Nekem kéne itt feküdnöm!
-Még csak az kéne...-nyögte halkan a fiú.Ránéztem,és a gyönyörű szürke szemei nyitva voltak.Tudtam,hogy nem hagyhatom,hogy elveszítse az eszméletét.
-Miért?Mond meg mi a francért csináltad?
-Mert szeretlek.Belehalnék a elveszítenélek.
-Én is te barom!-szorongattam a kezét sírva.Láttam rajta,hogy már alig van ébren-Ide figyelj!Nem aludhatsz el!Parancsolom,hogy tartsd nyitva a szemed!Hallasz?!
-Igen...
-Még egy kicsit bírd ki...Mindjárt itt vannak a mentők!-ebben a pillanatban meghallottam a szirénát.A két egyenruhás ember kilépett az autóból,Damont hordágyra a fektették,majd az egyik rám nézett:
-Milyen hozzátartozója a sérültnek?
-A barátnője vagyok...-zokogtam.
-Ez esetben,maga is jöhet-erre gondolkodás nélkül bemásztam a mentőautóba,leültem a fiú mellé,és csak néztem,ahogy oxigén maszkot raknak rá,én pedig nem tehettem semmit.Már eszméletét vesztette.A mentősök folyamatosan csináltak valamit,de én képtelen voltam őket figyelni.Csak Damont néztem,miközben folyamatosan fogtam a kezét.
Megérkeztünk a kórházba.A fiút eltolták,fogalmam sincs hova,nekem pedig el kellett engednem.Leültem egy székre és sírtam.Ha most meghal én...Én nem akarok nélküle élni.Ráadásul,hogy a fenébe tudnám elmondani Isanak,hogy meghalt a bátyja.Főleg,hogy miattam.Nem tudnék se az ő szemébe,se a barátaim szemébe nézni.
Fogalmam sincs menni idő telt el,egyszercsak valaki megfogta a vállam.Egy fehér köpenyes orvos volt.
-A fiatalúr felébredt-mondta.Jó a helyzet súlyosságát egy pillanatra elfelejtettem és halványan elvigyorodtam.Damon,mint fiatalúr.De ez úgy egy másodpercig tartott,utána ismét sírásra állt a szám.
-Mi történt vele?-kérdeztem félve a választól
-Eltörött a bal kulcscsontja,illetve a bal karja,és megrepedt két jobb oldali bordája.A mellkasán,a hátán,és a lábain vannak kisebb-nagyobb zúzódások,sebek.A fejét is beverte,de az nem komoly.
-Jézusom...-haraptam a szám szélébe.
-És még szerencse,hogy ennyivel megúszta.Az autó nem tudott fékezni,így minimum 50 km/h-s sebességgel ütötték el-Istenem,mekkora szerencse,hogy vámpír,és erősebb a teste.
-Melyik szoba?
-A 219-es-válaszolta.Oké hallottam a sors kezéről,de ez már túlzás.Mennyi volt arra az esély hogy a kolesz szoba számában helyezik el?Megkerestem a számot és kopogás nélkül beléptem az ajtón.Damon bent feküdt egy fehér ágyon tele kötésekkel,illetve a karján gipsszel.Leülte az ágy szélére és csak néztük egymást.Megemelte a jobb karját,a tarkóm mögé nyúlt lehúzta a fejem,és megcsókolt.
-Látod?Minden rendben-eddig bírtam visszatartani a sírást.Újra zokogni kezdtem,és olyan szánalmasnak éreztem magam,hogy ma szinte csak bőgtem.A tenyerembe temettem az arcom,ő pedig valahogy a hátam simogatta.Mondjuk nem tudom hogyan,de nem is érdekel.
-Ne sírj már.Megmondtam,hogy gyűlölöm ha sírsz-mondta.Nagy nehezen abba hagytam a bömbölést,és rá néztem.A szürke szempár,valahogy más volt.Zavaros.Mintha már láttam volna ezt a tekintetet.Vámpír tekintet.
-Szomjas vagy-jelentettem ki a szemébe nézve.
-Ezt meg honnan veszed?-kérdezte meglepődve.
-Látom rajtad.
-Ennyire látszik?
-Nem,de már láttalak ilyennek,szóval tudom.Ráadásul sok vért vesztettél.De bírd ki amíg kiengednek a kórházból.Akkor majd ihatsz.
-Nem!Nem akarok belőled inni.Majd valahogy megoldom.
-Rosszul fogalmaztam.Akkor majd iszol és pont.
-De...
-Rohadtul nincs de!Konkrétan az életemmel tartozom neked!Ennyit megérdemelsz.
-Nem tartozol semmivel.De még nem láttam olyat,hogy valaki könyörög azért,hogy megcsapolják.
-Nem könyörgök.Csak megakarom köszönni,hogy megmentettél.
-Jó mindegy.Váltsunk témát.Te jól vagy?
-Igen.Az utolsó pillanatban löktél félre.Amúgy...Szólni kéne a többieknek,hogy jól vagy,nem?
-De-bólintott.Szóval hívtam a többieket.Tíz perc múlva ott voltak.Amikor a látogatási idő lejárt,ők elmentek,engem viszont,nem lehetett semmivel elrángatni Damontól,így ott maradtam mellette egész éjszaka.Mondjuk sok hasznomat nem vette,mert(mivel szép,nagy az ágy),félig meddig ülve elaludtam mellette.