26.fejezet

Nos a baleset óta 5 nap telt el.És ma végre kiengedték Damont a kórházból.Bár az orvosok igencsak meg voltak lepődve,hogy a sebei és zúzódásai,kb. három nap alatt meg meggyógyultak.Hát igen.Csak egy kicsit gyógyult meg gyorsabban,mint az átlag emberek.Csak egy kicsit.
Szóval most ott tartunk,hogy már kifelé tartunk a kórházból.Kicsit furán néz ránk az összes orvos és nővér.Mondjuk megértem.5 nappal ezelőtt nem tudom(és nem is akarom tudni)milyen súlyos sérülésekkel hoztak be egy fiút,aki ma röhögve,a saját lábain távozik.Tehát amilyen gyorsan csak lehet tűztünk ki a kórházból.Mikor kiértünk,Damon csak röhögött.
-Nem tudom,hogy te min nevetsz,de nekem nem tetszett ahogy ránk néztek.
-Most mit vagy úgy kiakadva?
-Semmit.Csak nem hiszem,hogy örültek volna,ha kiderül hogy vámpír vagy!-mondtam az átlag hangerőmnél hangosabban.Upsz.Szerencsére senki nem volt hallótávon belül.
-Ne ordibálj ilyeneket!Vagy elhiszik,vagy hülyének néznének.És mind a kettő igaz lenne!
-Ha-ha nagyon vicces vagy idióta.De szerintem takarodjunk vissza a suliba,mert még gyógyulnod kell-hát igen.Attól függetlenül,hogy a külső sérülések begyógyultak,de attól még a karja,és a kulcscsontja még el volt törve.Visszamentünk a koleszba,aztán beültem Damon szobájába.A fiú elfeküdt az ágyon én meg leültem mellé.Beszélgetni kezdtünk,de tőle egy idő után nem tellett  több  egy ahánál.
-Mi van veled?-néztem rá furán.Nem válaszolt.Hát persze!Ez ugyanaz mint a kórházban.Szomjas...
-Miért nézel ennyire?-kérdezte amikor észhez tért.Nem szóltam,csak odahajoltam hozzá.
-Nincs kérdés,igyál-mondtam ellenkezést nem tűrő hangon.
-Nem.
-Ide figyelj!Megmentetted az életem a saját testi épséged árán,úgyhogy ennyi jár.
-Nem megmondtam,hogy nem tartozol semmivel?
-Nem érdekel,igyál-beleharapott az alsó ajkába.
-Bocsáss meg...-súgta,majd félre tűrte a nyakamból a hajam,majd megmarkolta a tarkómon(egyáltalán nem durván,csak annyira,hogy ne fordítsam el a fejem).Halk morgás hagyta el a száját,amitől kissé  megijedtem.Lehet,hogy ez nem volt olyan jó ötlet?Éreztem,ahogy végig húzza a nyelvét a nyakamon.Itt kezdtem el félni.Ránéztem és...a szemei skarlátvörösen világítottak.Már komolyan meg vagyok ijedve.Ez olyan,mint egy Lucas-féle támadás.Vagy rosszabb.Megpróbáltam elhúzódni tőle,de a törött(!) karjával elkapta a derekam és visszarántott magához.Ez már nem Damon.Ez egy vérszomjas vadállat.Szorosan lehunytam a szemem,és vártam,hogy a szemfogak belém mélyedjenek.Nem is kellett sokat várni.Ez a harapás jobban fájt,mint az eddigiek.Durvább volt.Sokkal.És nem akart elengedni.Mintha én lettem volna a préda,ő pedig a  ragadozó.Kb.másfél percig ivott a véremből.Illetve amíg el nem löktem magamtól.A szemei még mindig vörös színben égtek és a száján az én vérem díszelgett.És vigyorgott.
-Damon mi van veled?-kérdeztem kétségbe esve.Amikor meghallotta a hangom,a szemei ismét kezdtek szürkére váltani.Észhez tért,én pedig megnyugodtam.
-Roxy...sajnálom az előbbit-hajtotta le a fejét,majd a kézfejével megtörölte a száját.
-Mégis...Mi a fene történt veled?-kérdeztem,miközben a nyakamra tettem a kezem,ami elég rendesen vérzett.
-A sok vérveszteség,és hogy régen ittam vért így jött ki rajtam...Bocsánat...Tudom,hogy ezzel nincs elintézve,de azét sajnálom...
-Túlélem...De azért segíthetnél bekötni a sebet-mondtam,mire azonnal hozott egy  kötszert és ragtapaszt és bekötötte a nyakam.Most már csak eláll a vérzés.
-Minden rendben?-nézett rám Damon aggódva.
-Persze,csak elálmosodtam.
-Ez várható volt.Próbálj meg aludni-mondta,majd ki akart menni,de elkaptam a pólóját,erre furán nézett rám.
-Nehogy már elmenj!
-Nem félsz tőlem?
-Már hogy félnék te idióta!Tőled sose félnék-néztem a szemébe.Leült mellém.Maga felé fordította a fejem és megcsókolt.Mikor elengedett az ölébe hajtottam a fejem,és elaludtam.

25.fejezet

Ilyen nem létezik...Miattam...Miattam kiugrott az útra...A francba is nem ér ennyit az életem!
-Damon,te idióta!-kiabáltam a könnyeim között-Nekem kéne itt feküdnöm!
-Még csak az kéne...-nyögte halkan a fiú.Ránéztem,és a gyönyörű szürke szemei nyitva voltak.Tudtam,hogy nem hagyhatom,hogy elveszítse az eszméletét.
-Miért?Mond meg mi a francért csináltad?
-Mert szeretlek.Belehalnék a elveszítenélek.
-Én is te barom!-szorongattam a kezét sírva.Láttam rajta,hogy már alig van ébren-Ide figyelj!Nem aludhatsz el!Parancsolom,hogy tartsd nyitva a szemed!Hallasz?!
-Igen...
-Még egy kicsit bírd ki...Mindjárt itt vannak a mentők!-ebben a pillanatban meghallottam a szirénát.A két egyenruhás ember kilépett az autóból,Damont hordágyra a fektették,majd az egyik rám nézett:
-Milyen hozzátartozója a sérültnek?
-A barátnője vagyok...-zokogtam.
-Ez esetben,maga is jöhet-erre gondolkodás nélkül bemásztam a mentőautóba,leültem a fiú mellé,és csak néztem,ahogy oxigén maszkot raknak rá,én pedig nem tehettem semmit.Már eszméletét vesztette.A mentősök folyamatosan csináltak valamit,de én képtelen voltam őket figyelni.Csak Damont néztem,miközben folyamatosan fogtam a kezét.
Megérkeztünk a kórházba.A fiút eltolták,fogalmam sincs hova,nekem pedig el kellett engednem.Leültem egy székre és sírtam.Ha most meghal én...Én nem akarok nélküle élni.Ráadásul,hogy a fenébe tudnám elmondani Isanak,hogy meghalt a bátyja.Főleg,hogy miattam.Nem tudnék se az ő szemébe,se a barátaim szemébe nézni.
Fogalmam sincs menni idő telt el,egyszercsak valaki megfogta a vállam.Egy fehér köpenyes orvos volt.
-A fiatalúr felébredt-mondta.Jó a helyzet súlyosságát egy pillanatra elfelejtettem és halványan elvigyorodtam.Damon,mint fiatalúr.De ez úgy egy másodpercig tartott,utána ismét sírásra állt a szám.
-Mi történt vele?-kérdeztem félve a választól
-Eltörött a bal kulcscsontja,illetve a bal karja,és megrepedt két jobb oldali bordája.A mellkasán,a hátán,és a lábain vannak kisebb-nagyobb zúzódások,sebek.A fejét is beverte,de az nem komoly.
-Jézusom...-haraptam a szám szélébe.
-És még szerencse,hogy ennyivel megúszta.Az autó nem tudott fékezni,így minimum 50 km/h-s sebességgel ütötték el-Istenem,mekkora szerencse,hogy vámpír,és erősebb a teste.
-Melyik szoba?
-A 219-es-válaszolta.Oké hallottam a sors kezéről,de ez már túlzás.Mennyi volt arra az esély hogy a kolesz szoba számában helyezik el?Megkerestem a számot és kopogás nélkül beléptem az ajtón.Damon bent feküdt egy fehér ágyon tele kötésekkel,illetve a karján gipsszel.Leülte az ágy szélére és csak néztük egymást.Megemelte a jobb karját,a tarkóm mögé nyúlt lehúzta a fejem,és megcsókolt.
-Látod?Minden rendben-eddig bírtam visszatartani a sírást.Újra zokogni kezdtem,és olyan szánalmasnak éreztem magam,hogy ma szinte csak bőgtem.A tenyerembe temettem az arcom,ő pedig valahogy a hátam simogatta.Mondjuk nem tudom hogyan,de nem is érdekel.
-Ne sírj már.Megmondtam,hogy gyűlölöm ha sírsz-mondta.Nagy nehezen abba hagytam a bömbölést,és rá néztem.A szürke szempár,valahogy más volt.Zavaros.Mintha már láttam volna ezt a tekintetet.Vámpír tekintet.
-Szomjas vagy-jelentettem ki a szemébe nézve.
-Ezt meg honnan veszed?-kérdezte meglepődve.
-Látom rajtad.
-Ennyire látszik?
-Nem,de már láttalak ilyennek,szóval tudom.Ráadásul sok vért vesztettél.De bírd ki amíg kiengednek a kórházból.Akkor majd ihatsz.
-Nem!Nem akarok belőled inni.Majd valahogy megoldom.
-Rosszul fogalmaztam.Akkor majd iszol és pont.
-De...
-Rohadtul nincs de!Konkrétan az életemmel tartozom neked!Ennyit megérdemelsz.
-Nem tartozol semmivel.De még nem láttam olyat,hogy valaki könyörög azért,hogy megcsapolják.
-Nem könyörgök.Csak megakarom köszönni,hogy megmentettél.
-Jó mindegy.Váltsunk témát.Te jól vagy?
-Igen.Az utolsó pillanatban löktél félre.Amúgy...Szólni kéne a többieknek,hogy jól vagy,nem?
-De-bólintott.Szóval hívtam a többieket.Tíz perc múlva ott voltak.Amikor a látogatási idő lejárt,ők elmentek,engem viszont,nem lehetett semmivel elrángatni Damontól,így ott maradtam mellette egész éjszaka.Mondjuk sok hasznomat nem vette,mert(mivel szép,nagy az ágy),félig meddig ülve elaludtam mellette.